BÚCSÚLEVÉL

Ne örülj, nem készülök halni.

Egyébként is, ha a magam által ácsolt piedesztálról vetném le habtestemet a mélybe, akkor is max. bokaficam lenne a vége.

A már megénekelt valentin-napi író-olvasó találkozón (értsd: én az egy darab író és HLL egy, azaz egy darab, de annál lelkesebb olvasóm), hirtelen az a kérdés lett nekem szegezve, hogy vajon vannak-e olyanok, akik gyűlölnek amiatt, hogy én rúgtam ki őket.

(*Píszí érzékenyeknek: akiknek az elbocsájtásában aktív szerepet játszottam.)

Mondtam, tutira.

De aztán hazafelé elgondolkodtam, hogy vajon milyen kár, hogy nem tudom mit gondolnak rólam valójában.

Ez így persze ebben a formában nem igaz: mert a saját beosztottaim közül egy kivételével, a többi azonnal anfrendelt a fészbukon. (Így aztán mérhetően szegényebb lett az életem, hiszen nem látom az esküvői képeiket, a macskás videóikat és a vasárnapi ebédről készült fotókat.) Bár valóban részleteket nem tudok.

És bármennyire bizarr képzettársítás, a *búcsúlevél intézménye villant be. Amiben van egy nagy végső feltárulkozás, egy válasz a miértre, szembenézés az addig ki nem mondottakkal. Sok szempontból katartikus minden érintett fél számára.

Azok számára, akik megkapják a levelet rengeteg feldolgoznivalót tartogat, tényszerűt és érzelmeket egyaránt. Kötelező és megkerülhetetlen a szembenézés saját magunkkal. De talán arra is sarkall, hogy számba vegyük az elmulasztott lehetőségeket, a meg nem látott jelzéseket, a fel nem tett kérdéseket. És ha elég időt és energiát szánunk a feldolgozásra, akkor talán -de csak talán- valami változik, beépül. Kifinomultabbá válik a meghallásunk, szaglásunk az olyan helyzetekre, amik korábban átcsúsztak a radarjaink alatt.

Egy kolléga elvesztése, akár önként megy, akár te küldöd mindkettőtökből kihozza a bézik embert. Lecsupaszít és mint minden elválás egot tépáz. Talán azért ilyen félelmetes. Kényszerűen HáeR magasművészetnek hívjuk, mert egyszerűbb feléjük jelezni az igényt, tenyeret fülre tapasztani és nem nézni hátra, amint a vágóhíd beindul.

De vajon te, mint vezető tisztában vagy azzal, hogy mekkora veszteség ért? Nem, nem csupán az egy eftíí. Hanem a búcsúlevél hiánya. Nem tudod mit gondolt, mire volt büszke, mit csináltál szerinte jól, miért szeretett neked dolgozni, mik idegesítették benned, szerinte hol hibáztál, ő miként állt volna egyes helyzetekhez, ha a te helyedben lett volna.

Mekkora önismereti ziccert hagysz ki!

Ne sikíts, tudom, hogy a vállalati világban erre találták ki az exit interjú intézményét, amit ma néhány helyen a HáeR tol maga előtt, félprofi hólapátként. A koreográfia nagyjából ugyanaz: kilépés után a priznic partner felhívja az eltávozott kollégát és egy mi volt jó, mi nem volt jó, mit csináljunk másképp hármasával le is tudja a kötelező kűrt. Rövid mondatok az excelbe, oszt annyi. Persze ha valami nagyon gázos dolog derül ki, akkor annak lehet utóélete, de maguk a delikvensek sem érdekeltek abban, hogy egy formális ventillálást túlspilázzanak: kicsi ez az ország…

Álmodjunk nagyot: mi lenne, ha másként csinálnánk? Ezt is. Fogadjuk el azt, hogy az írás terápiás hatással bír. Én csak tudom. Milyen reveláció értékű lenne az elküldött kolléga neked, a vezetőjének szóló búcsúlevele?! (Szigorúan kézzel írva, hogy mindkettőtöknek kijusson a szenvedésből.) Mekkora lehetőség ez arra, hogy jobb vezető és jobb ember legyél.

És hidd el nekem, hogy nagy szükséged lesz rá.

Mert ő már ott tüsténkedik a konkurenciádnál, ahol az van a kapura kiírva, hogy: Fel! Támadunk!

* Ha píszí érzékeny vagy, lehet, hogy nem engem kellene olvasnod.

**Kérlek ne kommentelj, hogy megszentségtelenítem a halál, öngyilkosság témáját, mert nem.

Share on facebook
Facebook
Share on linkedin
LinkedIn
Share on email
Email